Az úgynevezett "Nagy háború" (ekkor ugye még nem tudták, hogy később I. világháborúként fog elhíresülni) 1918-as kitörése idején az orvosi hivatás képviselői Ausztráliában (ahogy máshol is) csak nagyon csekély információval rendelkeztek az elektromos áram terápiás hatásáról, ugyanúgy, mint a fizikoterápia összes egyéb formájáról is. A háború elött a fizikoterápiás kezeléseket egy vizsga letétele után egy nemhivatalos, ám befolyásos testülettől, az Ausztrálázsiai Masszázsszövetségtől akkreditációt nyert férfiak és nők gyakorolták.
A masszázs gyakorlásának joga nem volt törvényileg szabályozva, csupán a Szövetséghez való tartozás voltannak előfeltétele, hogy a fenti vizsgát az orvosi hivatás gyakorlói előtt letehessék.
Sydney, Melbourne és Adelaide egyetemei külön kurzusokat kínáltak masszőrtanulóknak anatómiából és fiziológiából. A kurzusok felügyeletét az egyetemek orvosi karának bizottsági delegáltja felügyelte.
Az egyik legégetőbb probléma az volt,hogy a hadügy a sebgyógyítás utolsó szakaszának ellátását a polgári kórházakra bízta, amelyek ekkor már nem működtek.
Ezt a kb. egy éven át tartó állapotot Angliában úgy oldották meg, hogy egy arisztokrata jótevő, Almeric Paget masszázsalakulatot küldött a frontra, akik katonai rangot kaptak és széleskörű elismertséget élveztek.
Ennek hatására 1914 decemberében a Sydney Egyetem orvoskarának dékánja levélben kérte a hadügytől két női masszőr befogadását az ápolói állomànyba. A gyors és határozottan elutasító válasz a Vöröskereszt közbenjárására 1915 júliusára annyiban enyhült, hogy a férfi ápolókkal azonos besorolásban alkalmaztak 2 férfi masszőrt, aki a hadseregtől szállást és ellátást kapott, de díjazásukat a Vöröskereszt vállalta.
– folyt köv. –
